Salgóbánya története szervesen összefügg Salgó várának történetével.
A tövében felépülő aprócska település a XVIII. századig a fakitermelésből és vadban gazdag erdőségeiből élt.
A település mai nevének második felére a 18-19. század fordulóján szolgált rá. 1776 tavaszán Matusek Vencel és Fischer Antal, két felvidéki bognár mester faanyagért járva a környéket felfigyelt rá, hogy Salgón füstöl a hegy. Azonnal jelentették felfedezésüket a Budai Helytartótanácsnak, aki 50 aranyat ígért az újabb széntelepek felfedezőinek. A 18. században az ércbányák, ércolvasztó kohók, üveghuták és a kezdetleges ipar faanyagszükséglete megritkította az erdőket. A megoldást a szén jelentette, melyet azonban az iparosok gyakran visszautasítottak, arra hivatkozva, hogy büdös és rosszul ég . Végül a pályázatukat elutasították azzal az érvvel, hogy a széntelepek túl messze vannak. Jó 70 évvel később indult meg a bányászkodás Moosburger Jeromos és Weber Lajos közreműködésével, akik Inászón és Vecseklőn (Gróf Prónay Alberttől bérelt területen) elkezdték a bányászkodást. Az 1854. évi osztrák bányatörvény hatására a sok, apró, egyéni vagy később társvállalat működése általába véve tiszavirág életű volt. A tarjáni vállalkozás is csődbe futott, ám 1861. július 31-én Brellich János és Windsteig György kezdeményezésére megalakult a Szent István Kőszénbánya Társulat és megindult a Pest-Salgótarján vasútvonal kiépítése. Miután a társulatot felvásárolta a magyar állam, a két fent említett úriember irányításával megalakult a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. és 1867-ben átadták a Pest-Salgótarján vasútvonalat. A salgói barnaszénre alapozva 1868 augusztusában gróf Andrássy Manó létrehozza a Salgó-Tarjáni Vasfinomító Társulatot. Az addigi Szent István Kőszénbánya Társulat utódja a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. lett.(Később az Északmagyarországi Egyesített Kőszénbánya és Iparvállalat Rt. nevet vette fel.)
1881-ben a Salgótarjáni Vasfinomító Társulat fuzionált a Rimamurányvölgyi Vasművelő Egyesülettel és a nevét Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt-re változtatták. A gyár telephelyét Szilárdyné Jankovich Erzsébettel vásárolták és a gyár első vezetője (egyben tervezője) Julius Buch lett, a Saar vidéki Burbach vasfinomítójának és hengergyárának mérnöke. Miért olyan érdekes mindez Salgóbánya szempontjából? Azért, mert az addig főként magyarok lakta aprócska, fakitermelésből és juhtenyésztésből élő településre idegen ajkú bányászok költöztek. A legtöbben morvák, de németek és olaszok is bőven voltak közöttük. Intenzív bányafeltárások kezdődtek és 80 cm-es nyomtávú lóvontatású vasutat építettek 3 siklópálya közbeiktatásával. A vasfinomító kapacitásának állandó növekedése megkövetelte a széntermelés fokozását, amit a korszerűtlen lóvasúttal történő szállítás már nem tudott kielégíteni. A gyár akkori műszaki igazgatója, Borbély Lajos 1880. május 30-án tartott társulati közgyűlésen javasolta korszerűbb, gőzüzemű szállítás bevezetését. A fejlesztés fontosságát az is kiemelte, hogy tervbe volt már véve a fúzió a Rimamurányi Vasmű Egyesülettel, mely 1881-ben létre is jött. A társulat Gömöry Sándor bányaigazgatót osztrák és svájci tanulmányútra küldte, majd hozzáláttak a keskenynyomtávú vasút megépítéséhez. A megépülő kisvasút az ország első ilyen jellegű ipari vasútja lett. Az 5830 méteres úton 222,6 méternyi szintkülönbséget győzött le a két fogasléces szakasz segítségével. A salgói bányatelepről lefelé szenet, felfelé bányafát, s a bányaüzem egyéb szükségleteit, élelmiszert szállítottak. A rossz utak miatt a telepi lakosság szinte egyetlen közlekedési eszköze volt. A későbbiek során a kirándulók is örömmel vették igénybe a kis fekete& mozdony segítségét a meredek kaptatón. Romantikus, homokkőbe vájt kaptatón kapaszkodott föl a kisvasút, mely szakaszt a köznyelv Sipka-szorosnak nevezett el. 1883-ban súlyos baleset történt az említett szakaszon. A bronz fogaskerekek fogai letöredeztek és a vonat visszafutott, majd kisiklott. Egy lakodalomból hazatartó társaság számára több halálos áldozattal ért véget az aznap esti utazás. Az esetet követően a svájci Winterthurból hozattak új, nagyobb teljesítményű mozdonyokat és ezek járták a keskeny síneket az 1950-es évekig.
A bányászok hétköznapjai monotonok és embert próbálók voltak. A munkát kora reggel vették fel, közös imával indították. A műszakváltást a lármafa, vagy később a harang, majd az elektromos jelző készülék jelezte. Meglepően sok gyermek dolgozott a felszín alatt még a két világháború között is, a nőket többnyire a külszínen alkalmazták. A tisztviselői házakkal és a kolóniai házakkal egy időben épült a kaszinó, melyben az olvasó kör működött.
A templom megépültéig egy apró kápolna szolgált vallási célokat. Egy bolt is épült a századfordulón és kicsivel később az iskola is megnyitotta kapuit.
A munkán kívüli szórakozásra szánt időt a tisztviselő általában a bányakaszinóban tölthették el, míg a bányamunkások számára az összejövetelek lehetősége a kaszinó épületének olvasóiban , illetve kocsma jellegű részében volt biztosítva. Salgóbányán, akárcsak Salgótarjánban az olvasókörök mellett színjátszó körök is alakultak a telepiek szórakoztatására. A sörfogyasztás az 1870-es években lendült fel Magyarországon, elsősorban a bányász telepeken. A bányatelepi étkezőház és a telep többi kocsmájának rendeléseiben találkozunk először az osztrák és a cseh sörgyáraktól rendelt sörfaját felsorolásával.
Legfőbb ünnepek, melyeken a munkát is felfüggeszttették, a karácsony, a húsvét, Szent István napja és természetesen a bánya védőszentjeinek napja volt. Szent Borbála napját (december 4.) szerte az országban ünnepelték a bányászok, Szent Prokop ünnepe azonban csak a nógrádi területekre volt jellemző. A külföldről érkezett tisztviselők és munkások hozták magukkal Szent Prokop tiszteletét, július 8-án ünnepelték, mint az első bányászt, a kőszén felfedezőjét. A Prokop-ünnep vált a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. vállalatainál központi jelentőségűvé. Sándor Rudolf gyűjtéséből tudjuk, hogy már hajnalban hangos mozsárdurrogás jelezte az ünnepet. A tűzoltók kürtöse fújta a sorakozót. A tűzoltók díszruhájukban, a bányászok ugyancsak sujtásos, bányászjelvényes díszruhájukban jelentek meg, díszfarbőrrel, (arschléderesen, bőrkötényben) cserfagallyas csákóban, míg a többiek civil ünneplőben várták a kis fekete fogaskerekű mozdonyt, hogy Salgótarjánba induljanak. A város (ekkor még csak község) szélén már zenekar várja őket és együtt mennek a bányakastély urai elé, tisztelegni, akik integetve várják őket. A bányaigazgatóság épületéből kihozták a bányász zászlót és tisztelegtek előtte. Az ünnepség befejezése után a nagymisére baktatott a tömeg, majd a kisvonattal hazamentek, ahol az asszonyok már megfőzték a kapott ajándékokból a kiadós ebédet és este felé folytatódott a mulatuzás a lampionok alatt az erdőszélen. A zenészek felváltva húzták a polkát, csárdást, valcert, mazurt, hogy mindenkinek a kedvére tegyenek.
A bányászok legtöbbje nem vallási tiszteletből ünnepelte Szent Prokopot, hanem az első bányatulajdonosnak tartva jó emberként tekintett rá. Számos történet látott napvilágot a bányászok körében Prokoppal kapcsolatban. Borák József salgóbányai bányász szerint Prokop találta ki a bányaácsolatot: Prokop bányája mindég beszakadt, sok ember lelte halálát a föld mélyén. Ezért Prokop elkezdte fával kitámogatni a járatokat, innét ered a ma is használt bányaácsolat.
A Prokop-napi ajándékozás (vállalati adományozás) eredetét a szintén salgóbányai Orosz Ferenc így magyarázta: Prokop bányabáró volt, bányái ontották a jobbnál jobb minőségű szenet. De nagyon jóságos ember volt, szeretett volna kiemelkedni vetélytársai közül is, ezért bevezette, hogy a névnapján ajándékot osztanak ki a bányászok között.
Az utolsó Prokop napot 1923-ban tartották a nógrádi bányavidéken. Egy 1925. július 9-én kelt hivatalos levél szerint: a szokásban volt prokopi ünnepségek a változó viszonyokra való tekintettel már nem kerültek megtartásra.
Szent Borbála emlékezete a nógrádi bányamunkások körében hasonló módon nyomonkövethető. Ünnepének elterjesztésében külföldi vendégmunkások játszottak főszerepet. A különböző társulatok végül kötelezővé tették a bányába való leszállás előtti imádkozást, a felolvasóban gyülekező bányászok Szent Borbála szobra, vagy képe előtt mondták el imájukat.
A múlt század végén szerette volna az állam a védőszentek kultuszát erősíteni, így Szent István királyunkat is szerették volna védőszentként meghonosítani a bányászok között. A nógrádi szénmedencében dolgozó magyar bányászok közt gyorsan meg is honosodott az ünnep.
A második világháború előtt Salgóbánya igazi kis gyöngyszem volt a hegyek lábánál, tisztviselő- és munkásházai, egyenes, kövezett utcái, virágoskertjei kellemes látványt nyújtottak. Vízvezeték, villanya, játszótér, sporttelep, uszoda, szolgálta a lakosság igényeit.
A külvilággal összeköző vasutat végül 1957-ben számolták fel, miután végleg leamortizálódott. A bányászat 1959-ben szűnt meg Salgóbányán és a település romlásnak indult.
Napjainkba Salgóbánya pusztulófélben van, pedig különleges szubalpi klímája révén kitűnő magaslati gyógy- és üdülőhelyi adottságokkal rendelkezik.
Furcsa világba csöppen a Salgóra látogató kutató. Furcsa szellemvilágba. De hát hová tűntek az emberek? A lakosok, az odavalósiak? Hová tűnt Salgóbányáról az élet? Egy kiöregedett, elcsendesült bányásztelepülés az erdő közepén, és gondosan ápolt temetőjének végéből egy hétszáz éves várrom figyeli az utolsó hírmondók öreges lépteit.
A településről és a bányászatról lásd Szvircsek Ferenc tanulmányait.
Keresés
